Péter és Pál szerepe

APOSTOLOK

Miután Keresztelő János megkeresztelte Jézust, Jézus kiválasztott tizenkettőt a tanítványai közül, hogy apostolai legyenek:

A tizenkét apostol nevei pedig ezek: Első Simon, a kit Péternek hívnak, és András, az ő testvére; Jakab, a Zebedeus fia, és János az ő testvére; Filep és Bertalan; Tamás és Máté, a vámszedő; Jakab, az Alfeus fia, és Lebbeus, a kit Taddeusnak hívtak; Simon a kananita, és Judás, az Iskariotes, a ki el is árulta őt.” (Máté 10,2–4)

Az apostolok voltak Jézus követei a világban. Jézus hatalommal ruházta fel őket, és azt az utasítást adta nekik, hogy tisztátalan lelkeket űzzenek, halottakat támasszanak és betegeket gyógyítsanak. Azután elküldte őket kettesével „Izráel házának eltévelyedett juhaihoz” (Máté 10,6), a következő megbízással:

„Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támaszszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok.” (Máté 10,7–8)

Miután az apostolok megcselekedték ezeket, visszatértek Jézushoz, követték Őt mindenhova, és a fő tanúi lettek Jézus csodáinak és tanításainak. Nekik megadta Isten, hogy a többi embernél jobban értsék Jézus csodálatos példázatait és a mennyek országának titkait (Máté 13,11).

A négy evangéliumban a „tanítványok” kifejezés a tizenkét apostolt jelöli. Az apostolok fiatal férfiak voltak, és legtöbbjük a „pogányok” Galileájából (Máté 4,15) származott.

Gallilea annyit jelentett, hogy Gojföld, azaz nem zsidó föld, mely Palesztinának északi tájegysége, és melynek egyszerű lakóit a zsidók lenézték.

Pál magához ragadja a hatalmat Jézus szándéka ellenére Péter Apostoltól!

Jézus Urunk,  Péter Apostolt jelölte ki az Egyház kialakítására, majd annak vezetésére Mennybemenetele előtt!  Jézus urunk tudását, döntéseit  senki nem kérdőjelezheti meg! Pétert kősziklának nevezte, a legalkalmasabbnak találta az egyház kialakítására, és annak vezetésére! 

Bennem hatalmas kérdés marad, mi módon bírálhatta felül Jézus döntését Saulus, azaz Pál, hiszen erre senkitől nem kapott felhatalmazást! Még csak Apostol sem volt, hiszen az Apostolokat maga Jézus személyesen bízta meg, majd  azaz nevezte meg az miként lehetett 

Életének története páratlan üdvösségtörténeti jelentőségre emelkedett, mert ennek a Simonnak, Jézus főapostolának a története Kéfásnak -- görögül Petrosznak, latinul Petrusnak, magyarul Péternek - - a történetévé lett. Lényegét nem nehéz fölismernünk.

Simon, egy bizonyos Jona (Johannesz) fia Betszaidából, a Genezáreti tó partján lévő halászfaluból származott. Házasságkötésekor átköltözött Kafarnaumba, anyósa házába, akit -- az evangélium szerint -- Jézus csodája gyógyított meg (Mk 1,29--31). Vajon Jézus parancsoló szava volt az, amely rávette Simont és testvérét, Andrást, akik együtt dolgoztak a két Zebedeus-fiúval (Lk 5,10), hogy hálóikat otthagyják a Genezáreti-tó partján (Mk 1,16--18)? Vagy azért szánta rá magát Simon Jézus követésére, mert megtapasztalta, milyen siker koronázza Jézus egyetlen szavát, amint az első tanítványok meghívásának története Lukácsnál (5,1--11) ezt elbeszéli?

Mindkettő, Jézus szava is és tettének hatalma is hozzájárulhatott sorsfordító döntéséhez. A későbbi hagyomány joggal tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon foglalkozása szerint épp halász volt, amint ez az első testvérpár meghívásának történetéből Lukácsnál kiderül. Ez az elbeszélés teljesen Pétert helyezi a meghívástörténet középpontjába. Tanítvánnyá való meghívásában már ott cseng a későbbi meghívás, az emberhalászok között az első, a mindenkiért felelős emberhalász meghívása, melyben a Föltámadott részesítette: ,,Ezentúl emberhalász leszel'' (Lk 5,10). A hivatalos vezetők előtt ez a genezáreti halász természetesen csak egy volt a ,,vidéki emberek'' közül, akik a Törvényt nem ismerték, s ezért csak megvetésre voltak méltók. A közelgő istenország hatalmas hirdetője azonban nem szorult rá azok elismerésére, akik magukat igazaknak és tökéleteseknek tartották. Péter ugyan nem mutatkozott a legmegbízhatóbbnak Jézus követői között, mégis az Úr három legbizalmasabb embere közé számított. És Jézus már földi működésének idején megadta neki társai szószólójának szerepét. A többi tanítvány nevében Simon cselekedett (Mk 8,32).

A Jézus-hagyomány irodalmi és teológiai sajátsága következtében jelentéktelen dolog, hogy máig nem lehet biztosan megállapítani, Jézus milyen alkalommal ígérte Simonnak a ,,Kéfás'' nevet, megmagyarázván sokat vitatott primátus-ígéretével: ,,Te Szikla vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui (a halál hatalma) sem vesznek erőt rajta.'' A döntő az, hogy a különböző összefüggésekben rögzített hagyomány szerint (Mt 16,18; Mk 3,16; Jn 1,42) Jézus maga jelölte meg Simon halászt a ,,Kéfás'' névvel. Az arámul beszélő zsidók előtt azonban ez a szó csak egyszerű megjelölésnek számított, és semmiképpen sem vonatkozott Simon személyes mivoltára. Ezért Jézusnak külön meg kellett magyaráznia a név jelképes értelmét. Neki kellett Simon előtt föltárnia, miért, milyen értelemben nevezte őt sziklának. Abban az egyházépítő ígéretben, amelyet Máté összekapcsolt a Messiás- vallomással (Mt 16,18 sk.), ez meg is történik. Ez az ígéret teljhatalmat és felelősséget foglal magában. Simonnak -- mint a Messiás Jézus által építendő hívő közösség szilárd alapjának -- kell az Egyház fennállása és egysége biztosítékának lennie. S mint ilyennek üdvösségközvetítő teljhatalommal kell rendelkeznie. Ezt bizonyítja a hozzáfűzött képes beszéd a mennyek országa kulcsainak, az oldás és kötés hatalmának átadásáról (Mt 16,19). Se teljhatalom átadását erősíti meg a második nagy meghívás a maga pásztorképével (Jn 21,15-- 17: Legeltesd bárányaimat...).

Az 1Kor 15,5, Lk 24,34, Mk 17,7 és Jn 21. fejezetének egyöntetű tanúsága egy rendkívül figyelemreméltó tényt bizonyít: az Úr Simont részesítette abban a kitüntetésben, hogy neki jelenjék meg elsőnek. A tanítványokkal elköltött étkezés után kezdődő, ünnepélyes párbeszédet a Föltámadott kizárólag csak Simonnal folytatta. Simon külön megbízatását a lukácsi meghívástörténet az emberhalász képével elővételezte. Ezt most a Föltámadott egy másik képpel mondja ki, amelynek jelentős előtörténete van az ószövetségi üdvösségvárásban és magában Jézus igehirdetésében is: ,,Legeltesd juhaimat... Legeltesd bárányaimat.'' A Föltámadott kiemelt értelemben tette meg Simont nyája pásztorává, tehát első pásztorrá, nyája főpásztorává. Micsoda felelősségteljes vezetést, odaadó és önzetlen gondviselést foglal magában ez a keleti és bibliai kép a pásztorról, még inkább az ószövetségi ígéret a végső idők pásztoráról! Erre kell gondolni, hogy fölmérhessük e megbízó szónak teljes, eleven tartalmát, és szembeszállhassunk az ellenvetéssel, hogy Krisztus az örök üdvösség közvetítését semmiképpen sem szolgáltathatta ki emberi rendelkezésnek és önkénynek.

A Szentlélek elküldésével jött el a pillanat, hogy a Fölmagasztalt a Lélek erejével építeni kezdje Egyházát Péterre, a Sziklára. Természetesen naiv anakronizmus hibájába esne az ember, ha Péter hivatalának a későbbi évszázadokban bekövetkezett teológiai, alkotmányjogi és adminisztratív fejlődését tenné meg a Főapostol helyzetének, Péter primátusának mértékévé. A kezdeti idők egyedülálló viszonyai ékesszóló nyelven beszélnek itt. Még tevékenyek a föltámadott Úr által meghívott apostolok. Az Egyház még jól áttekinthető, szinte családi viszonyok között él. Az emberi fáradozást a Léleknek és a kegyelmi ajándékoknak rendkívüli hatásai támogatják és egészítik ki. Az Egyház ápolja az eleven reményt, hogy az Úr hamarosan visszatér, és megkezdődik Istennek az idők végét jelentő uralma. Ezek a körülmények nem engedték meg, hogy illetékességi kérdések és egyházszervezési problémák oly mértékben fölmerüljenek, amilyen mértékben azt a következő évszázadok megkívánták. Arról sem szabad megfeledkeznünk, milyen korlátozott mértékben állnak rendelkezésünkre a szűkszavú források. Az Újszövetség egyes darabjai kimondottan alkalomszerűen és igehirdető célzattal készültek. Szerzőiknek nem volt szándékában, hogy megírják a fiatal Egyháznak, misszióinak, életének, vezető személyiségeinek, tanításának és alkotmányának aprólékos, kimerítő történetét.

Annál figyelemreméltóbb, hogy mindezek ellenére a legrégibb forrásainkból kitűnik Péter elsőrangú szerepe a legkülönfélébb esetekben. Biztos, hogy Péter nem volt olyan teológus, mint az egykori rabbi, Pál, vagy a zsidóknak írt levél szentírásismerő szerzője. Sem az alkalomszerű Péter-beszédek az Apostolok Cselekedeteiben, sem az első Péter-levél, amelyet Silvanus írt le, nem jogosít föl arra, hogy Péter-féle teológiáról beszélhessünk. Mégis kezdettől fogva ő a vezető ember az ősegyházban. A második generáció idejében készült Apostolok Cselekedeteiben számos csodatétel erősíti meg küldetését és Krisztusról tett tanúságát, sokkal több, mint a pogányok apostolának missziós működését. A Tizenkettő közül egyedül Péter beszél az Apostolok Cselekedeteiben. Úgy jelenik meg, mint az ősegyház felelőssége tudatában lévő, a Lélek hatalmát bíró vezetője, mint az evangélium sikeres hirdetője és végül mint a pogány-misszió úttörője, akinek éppen ezért számot kell adnia a ,,körülmetéltségből származó testvérek'' előtt (ApCsel 11,1 sk.).

Pál 37 körül azért megy föl Jeruzsálembe, hogy megismerje Pétert (Gal 1,18). Az apostoli zsinatról (48/49) szóló beszámolójában a törvényhez hű Jakabot Kéfás előtt említi azok közt a ,,tekintélyesek'' közt, akik helyeselték, hogy nem követeli meg a szertartási törvények megtartását (Gal 2,1--10).

Természetesen föl lehet tenni a kérdést, miért vonult vissza Péter az antiochiai egyházközségben az ottani pogány származásúak asztalközösségétől, ,,amikor egyes emberek Jakab környezetéből'' odajöttek (Gal 2,11 sk.). Aligha pusztán emberi félelemből, inkább talán attól félt, hogy újabb veszély származik az egyházra a törvénytisztelők fanatizmusából. Óvakodni kell, nehogy ezt az ún. ,,antiochiai nézeteltérést'' úgy értelmezzük, hogy Pál nem ismerte el Péter legfőbb tekintélyét. Éppen mert Péter volt az az ember, aki a pogányok egyházában is számított, érthető, hogy Pál később Antiochiában éppen ,,Kéfást'', és csak őt a teljes nyilvánosság elé állította, hogy szemére hányja az ellentmondást az asztalközösség kérdésében tanúsított magatartásért.

Az I. Heródes Agrippa alatt (44 körül) támadt, az Apostolok Cselekedeteiben is elbeszélt egyházüldözéssel mozgalmas időszak kezdődött Péter életében. Elhagyta Palesztinát, bár egyelőre csak a birodalom keleti részébe ment. Hogy Korintusban is járt volna, arra semmiképpen sem lehet abból következtetni, hogy ott létezett egy Kéfás- párt (1Kor 1,12), a lehetősége azonban mindenképpen megmarad. Az 1Kor 9,5 megjegyzése, amely külön említi Kéfást mind a ,,többi apostoloktól'', mind az ,,Úr testvéreitől'', apostoli vándoréletet tételez föl. Az apostoli zsinat utáni időben (49 táján) mindenesetre Antiochiában találjuk. A kisázsiai egyházközségeknek szánt első Péter- levél nagy bizonyossággal az apostol kisázsiai tevékenykedését tételezi föl. Ugyanez a helyzet római tartózkodásával kapcsolatban is (5,13), amelyet természetesen a Római levél megírása utánra kell helyeznünk.

Bármily kevés konkrét adatot tartalmaznak forrásaink Péter utazásairól és tevékenységéről életének második periódusában, két jelentős tényt mégis biztosan meg lehet állapítani belőlük.

Először is Péter az egyetlen az apostolok és más jeruzsálemi tekintélyek sorából, akit az ApCsel 12,17 által jelzett időpont után Palesztinán kívül, tehát kimondottan pogány területen lehet találni, mégpedig életének kései szakaszában, amikor az ,,ősegyházközség'' már nem reprezentálta az egész egyházat, mint kezdetben. Már ezt is nehezen lehet összeegyeztetni azzal a különben is bizonyítatlan föltevéssel, hogy Péter hamarosan lemondott az Egyház vezetéséről, és kizárólag a zsidók misszionálásának élt, mégpedig teljes függőségben Jakabtól, az Egyház új fejétől.

A másik körülmény sem kevésbé figyelemreméltó. Bár az apostol úton van, nincs semmi látható kapcsolata a helyi egyházközségekhez, amint csupán missziós tevékenység esetében várnunk kellene. Ebben is a főapostolnak, Simonnak az egész Egyházra szóló jelentősége nyilatkozik meg. Ebből magyarázható, hogy az egykori betszaidai halász miért jutott el Rómáig, amit vértanúságának tanúságtevői egyértelműen igazolnak a kilencvenes évek közepétől kezdve. Üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, isteni Urának és Mesterének szövetséget és Egyházat alapító halála helyén. De megbízatása kivezette a főapostolt a hellénisztikus világba, egészen az akkori világbirodalom fővárosába, minthogy az Egyház már pár év után átlépte a zsidóság határait, és döntő lépéseket tett a népek egyháza és a világegyház felé. Megszületik a vértanúk egyháza. A főapostol erőszakos halála azonban nem akadályozhatta Krisztus üdvözítő közösségének állandó épülését és fennmaradását: ,,Te Szikla vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.''

Emberi képesség, világi hatalmi eszközök használata, diplomáciai ügyesség, nagy tanítók bölcsessége avagy éppen erős és szent egyéniségek kisugárzó ereje volt az, ami az Egyháznak ezt a folytonos épülését és fennmaradását biztosította? Péter története más választ ad erre a kérdésre. Nem véletlenül őrizte meg az ősegyház szenvedés- hagyománya Péter tagadásának történetét. A hűség és a gyöngeség közti küzdelmet úgy fogta föl az ősegyház, mint minden hívőnek szóló óvást a csalfa önbizalomtól, s mint az Úr megbocsátó szeretetének vigasztaló ígéretét. De e tagadás tanulságához más is társult: egy másik különleges megbízatás, amelyet Jézus legközelebbi tanítványainak kudarca kapcsán adott Péternek. Előre látta ugyanis tanítványai megbotránkozását és kiábrándultságát szenvedése és halála miatt, ezért így intette és biztatta Pétert: ,,Simon, Simon, a sátán hatalmat kért magának fölötted, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet'' (Lk 22,31--32). Nem saját erejével őrizte meg tehát Simon legbensőbb hitének szikráját. Jézus, az elközelgett istenország teljhatalmú hirdetője maga imádkozta ki a kegyelmet a személyében elbukó Simonnak, hogy mennybemenetele után saját különleges feladatának tekintse testvérei megerősítését a hitben. A mennybe ment Krisztus volt és marad az Egyház tulajdonképpeni építője, nyájának gazdája és pásztora.


Péter a legyőzhetetlen ,,Szikla'', amelyre Jézus Krisztus Egyházát építette, a kiválasztott pásztor, akinek az Úr átadta ,,a mennyek országának kulcsait''. Az Egyházban élő keresztények jól ismerik azt az erős vonásokkal rajzolt kifejező képet, amelyet újszövetségi iratok adnak róla. Így hát a következőkben csak egy inkább elbeszélő jellegű ábrázolásnak adunk helyet.

,,Uram, te egyszer megtanítottál a hullámokon járni, vezess most biztos lábbal át ezen a kőtengeren, amely felé közeledem'' -- így imádkozott az apostol, amikor az ostiai kikötő felől vezető úton a főváros felé vándorolt. Nemsokára átlépte Péter a hatalmas kaput, amely mögött Róma lármája zúgott. Pazar pompájú hófehér márványpaloták emelkedtek előtte. Pár utcával odébb azonban a nyomor lakott fojtogató, szűk utcákban. Mindenütt a szorgos nyüzsgés. Az emberek arcába tekintve meglátta bennük a rohanást a boldogság és a haszon után, de a munkának és a gyakran reménytelen életnek a nyomasztó terhét is. Hogyan fogjon hozzá ebben a városban a keresztről szóló tanítás hirdetéséhez?

A zsidó negyedben kezdett prédikálni. Sokakban kihalt már a lelki dolgok iránti érzék, ők csak lenézően mosolyogtak különös honfitársukra. Mások azonban fölfigyeltek a galileai halász szavára, mert vigasztalóan és boldogítóan érintette lelküket. Péter betért a viskókba, és betért a sokemeletes bérházakba is. Beszélgetett rabszolgákkal, akik hajókat rakodtak a Tiberis partján, s csak pillanatnyi nyugalmuk volt. Itt is, ott is föllobbant egy-egy szikra.

Hónapok teltek el. Róma első keresztényei kezdtek gyülekezni. És íme, bizonyos napokon virradat előtt különös csapatot lehetett látni, az egyik szenátor házába igyekeztek: asszonyok és boltosok a zsidó negyedből, előkelő hölgyek és patríciusok, plebejusok és rabszolgák mellett. Mindnyájuknak Péter volt az atyjuk, aki megkeresztelte, tanította őket, és a szent Kenyeret nyújtotta nekik.

Amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet, mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, azonkívül a császárt nem tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy összejöveteleiket a katakombák föld alatti sírkamráiban tartsák. Az éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora -- aki egykor megtagadta az Urat a szolgáló előtt -- átadta gyermekeinek a benne izzó erőt. Azután eltemették néhány testvérüket és nővérüket, akik Néró kertjében eleven fáklyaként égtek el vagy vadállatok prédájává lettek.

Eljött az a nap, amikor a császár kopói Pétert is elfogták, és a Mamertinusi börtön sötétjébe vetették. Péter azonban a börtönben is a fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Csendes éjszakákon, amikor szenvedésének társai tompa álomba merültek, az Úrhoz imádkozott. Maga előtt látta Mesterét, és hallotta, hogy e szavakat mondja: ,,Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, és oda visz, ahová nem akarod.'' ,,Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!'' -- suttogta ismételten maga elé. És súlyos napjai telve voltak mély békességgel.

Hetek múlva a bíró elé hurcolták Pétert, aki halálra ítélte. Halálra? Nem! Életre, a Mesteréhez való boldog hazatérésre. Úgy tetszett neki, hogy meg kell köszönnie a bírónak ezt az ítéletet. Nem sokkal később korbácsütések csattogtak, és szétroncsolták húsát. Majd fölrángatták, kihurcolták egy dombra, kemény, éles szegélyű keresztre dobták, amely a földön hevert. Már rángatták durva fogásokkal tagjait a négy gerendavég felé, amikor kérő mozdulatot tett az apostol: ,,Barátaim, tegyétek meg nekem azt a kedvességet, hogy fejjel lefelé feszíttek keresztre!'' Különös kérés! De miért ne? Ez egyszer valami más, új lesz! Legyen meg az akarata. Úgy szögezték a keresztre, ahogy kívánta, mert alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint amelyet a Mester viselt el.

Órákon át tartott a szenvedés.

Akkor jöttek a hóhérok és doronggal összezúzták a megfeszített lábszárait, amint a római büntető törvény előírta.

Simon, Jónás fia meghalt, Péter azonban nem halt meg. Utódjában, Linusban Krisztus helyettese ismét ott állt a katakombákban, és hirdette Urának boldogító üzenetét.


Istenünk, ki a mai napon Szent Péter és Szent Pál apostol ünnepével ajándékoztál meg minket, kérünk, segítsd Egyházadat, hogy mindenben kövesse azok tanítását, akik ott álltak kereszténységünk kezdeténél!

---------------------

„Imé, felmegyünk Jeruzsálembe, és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és írástudóknak; és halálra kárhoztatják őt, És a pogányok kezébe adják őt, hogy megcsúfolják és megostorozzák és keresztre feszítsék; de harmadnap föltámad.” (Máté 20,18–19)

Weboldalunk süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására, látogatási szokásaik követésére nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.